Philipp Tibor (1953–2020) emlékére

Nem ismertem Philipp Tibort. Legalábbis személyesen nem, de az Inconnu Csoport történetével és Krassó Györggyel foglalkozva sokszor találkoztam a nevével: láttam őt fotókon és filmeken, olvastam róla szóló állambiztonsági jelentéseket. Az elmúlt napokban újraolvastam Philipp éppen tíz éves életútinterjúját, amelyet Kőműves Ágnes készített az Oral History Archívum számára. Ennek pár részlete talán rámutat az 1980-as évek ellenzékének pár, mára már elfeledettebb történetére és dilemmája is.

Philipp Tibor az 1980-as évek elején csatlakozott az Inconnu csoporthoz, amely pont akkoriban tette át a működési helyét Szolnokról (ahol a hatósági zaklatások miatt már ellehetetlenült a munkájuk és megélhetésük) Budapestre. Az Inconnu-re, amelynek a csoportot sok szempontból mentoráló és formáló Krassó György rokonaként lett tagja, Philipp így emlékezett vissza:

„Ez az Inconnu olyan társaság volt, mint azok a majmok, akik közül az egyik nem lát, a másik nem hall, a harmadik nem beszél. Külön-külön – mai kifejezéssel élve: fejlesztésre szorultunk – de együtt egész jó dolgokat találtunk ki.

[...] Nem nagyon volt olyan műalkotás, amit ne rontottunk volna el. Vagy hiányzott egy betű vagy fordítva volt – minden dolog tele volt bakival. Ezen jót tudtunk mulatni. Hát, így volt az Inconnu. Még talán annyi, hogy a [Molnár] Tamás volt, aki művészeti szempontok szerint igyekezett a dolgokat alakítani, én pedig valamivel több politikumot igyekeztem a dologba benyomni.”

Már ezekben a mondatokban is megjelenik Philippnek az a megértő, de távolságtartó nézőpontja, amelyből az 1980-as évekbeli politikai és művészeti ellenzékiségéről reflektáltan és egyszerre talán kicsit cinikusan is beszél. Az évtized során az eseményeket nemcsak alakította, de aktívan dokumentálta is. Fotózott (képei ma már a Fortepant gazdagítják), szamizdat lapokat írt és terjesztett, majd 1989-ben az Inconnu csoporttal együtt megcsinálták az Ellenfényben című videószamizdatot, amelynek csak a hanganyaga maradt fenn (és lett most elérhető az OSA 1989: lesz-e? című oldalán). Talán épp ebből az aktív „ellenzéki médiamunkás” létből fakadt Philipp szkeptikus viszonya a médiához. Ő maga a készítői oldalról is láthatta, hogy miből lesz hír és miből nem; kik azok az alakjai az ellenzéknek, akik felkeltik a nyugati média figyelmét, és kik azok, akik nem; és hogy inkább a médián, és nem az eseményen múlik az, hogy miből lesz hír. Az Inconnu 1988-as éhségsztrájkjára például így emlékezett vissza:

Ebben az életútinterjúban Philipp Tibor nem is csak a saját Inconnu-s tevékenységük hatókörével, hanem általában a szamizdatkultúra hatékonyságával kapcsolatban is szkeptikusan nyilatkozott.

„[a szamizdat] csak azokat érte el, akik akarták, hogy elérje őket, és ezért mindent megtettek, és ezek ahhoz a körhöz tartoztak, akik egyébként is kapcsolatban voltak ezekkel az emberekkel. Nem az utcán folyt az árusítás. Gyakorlatilag a saját farkába harapó kígyó volt a történet. [...] Arra volt alkalmas a dolog, hogy adminisztrálja az egész történetet, megteremtse a papír alapját annak, hogy miért működik valami. Az a cél, hogy előállítsunk egy olyan cuccot, amit mi vagy a saját embereink fognak olvasni, de egyúttal ezzel a tevékenységgel önfenntartást végzünk vagy annál egy kicsit többet, mert a bevételek és a szponzoráció hozzásegít minket a megélhetéshez. Ha nagyon gonosz akarok lenni, akkor így is nézhetem. [...] Az az érzésem, hogy általában a szamizdatot és az ellenzéki tevékenységet a heroikus oldaláról szokás vizsgálni, és nem pedig a fonákjáról – én pedig ezt teszem most.”

Természetesen ezek nem az 1980-as évekbeli Philipp gondolatai, hanem a 2010-esé, de különlegesen érdekes az interjúnak az a része, amelyben arról is beszél, hogy ellenzéki korában mennyire nem értette (vagy nem akarta elfogadni) azokat a véleményeket és életpályákat, amelyek nem a politikai ellenállás felé tartottak. Így ebben az interjúban utólagos felismerésként jelenik meg, hogy az ellenzéki életmód és a családalapítás mennyire nem voltak összeegyeztethető tevékenységek.

„Ezek között a körülmények között ez volt lehetséges. Lehet, hogy lehettünk volna bátrabbak is, és mást is tudtunk volna csinálni, de nem voltunk azok, vagy pedig ügyetlenek voltunk. Szerintem, mind a kettő. Az is hozzátartozik a dologhoz, hogy ez nem akarat kérdése volt csupán, hanem lehetőség kérdése. [...] Akkoriban ezt nem így láttam. Azt gondoltam, hogy érthetetlen, hogy az emberek miért nem tesznek úgy, ahogy én.”

A Philipp interjúnak egy további fontos pillanata, amikor az 1980-as évek ellenzékékének tagoltságáról beszél. Az Inconnu csoport és Philipp Tibor az ellenzék domináns figurái közül Krassó Györgyhöz állt közel, és a csoport bár a korabeli politikai ellenzék szerves részét képezte, annak az alárendeltebb részéhez tartozott. Ez az alárendeltség az Inconnu esetében nem kis részben a tagok vidéki és nem értelmiségi hátteréből fakadt; Philipp, a csoport egyetlen budapesti tagjaként, az alábbi részletben arról is beszél, hogy az ellenzék egyes tagjainak osztályhelyzete hogyan határozta meg az ellenzékben betöltött szerepüket. A gondolatmenet helyenként tényleg az értelmiségszociológia olyan legjobbjait idézi, mint Antonio Gramsci vagy Szelényi Iván.

„Én plebejus komcsi leszármazék vagyok, a Beszélő-kör persze sokkal szélesebb, és nyilván volt ilyen is, de a többség nem ilyen volt, hanem túlnyomórészt értelmiségiek, és valamiért a valamikori párt felső vezetésébe tartozók, pontosabban a reformszárnyhoz közelálló személyek a többsége. Ez nagy különbség, mert az egyik csapatot kidobták és lesajnálták, a másikat mégiscsak megtartották, mert az értelmiséget nem lehet csak úgy kidobni, olyan könnyen. Ez egy másik kommunikációs vonal volt, a különféle írók és alkotók köre, akik persze aztán idővel [...] inkább Kis Jancsival tartották a kapcsolatot, mint egy szövőgyári munkásnővel. Nem azért, mert ez nekik derogálna, hanem egész egyszerűen ehhez a társadalmi körhöz tartoztak.”

Az Inconnu csoportot és a Krassó György körüli kört nem az különböztette meg az ellenzék többi részétől, hogy mindenben igazuk lett volna, hanem inkább az, hogy az egyet nem értésüket nemcsak az államhatalom, hanem az ellenzék domináns áramlatai felé is kimondták. Ez pedig a csoport szűkös társadalmi tőkéivel kombinálódva azt eredményezte, hogy az Inconnu a rendszerváltó elit partvonalára szorult, és 1989-ra magát már mint az ellenzék ellenzéke határozta meg.

„Az Inconnu viszonylagos elkülönülése minek volt köszönhető? Azt mondhatom, hogy mi annyira engedetlenek voltunk, hogy az engedetlenek utasításait, direktíváit sem voltunk hajlandóak követni. [...] alapvetően nem gondoltuk, hogy bármilyen személyhez, csoporthoz, gondolathoz nekünk simulnunk kellene.”

Philipp Tibor nemcsak az 1980-as évek magyar politikai ellenzékének volt fontos alakja (saját jogán és az Inconnu csoport tagjaként egyaránt), de az időszakra visszatekintve is egy izgalmas pozíciót fogalmazott meg. Nem maradt meg az ellenzéki lét küzdelmein és szépségein nosztalgiázó, abból szenttörténetet író minták közt, de nem is csapott át önmaga teljes ellentétébe, az egykori ellenzéki tevékenység démonizálásába. Szavai ritka módon kritikusan viszonyulnak saját egykori aktivitásához is, és társadalomtörténeti struktúrákba ágyazva mutatják be annak jelentőségét vagy épp jelentéktelenségét. Az eseményekhez közel megy, megmutatja és átérzi azok belső racionalitását, ugyanakkor hátra is lép, távolságot tart és reflektál – ez a beszédmód szinte már nem is önéletírás, hanem antropológia.

Nagy Kristóf