A CEU prágai éveiről - könyvismertető

Tereza Pospíšilová: Středoevropská univerzita v Praze a česká sociologie. Studie transnacionální filantropie [A Közép-európai Egyetem Prágában és a cseh szociológia]. Sociologické nakladatelství, Praha, 2017

A Közép-európai Egyetem működésének korai szakaszával foglalkozik ez az újonnan megjelent kötet, melyet röviden ismertetünk, s amely az OSA Archívum könyvtárában tanulmányozható . A szerző jelenleg a prágai Károly Egyetem Civil Társadalom Tanulmányok Tanszékén a filantrópia és az önkéntesség kérdéskörével foglalkozik. Korábban szociológiát hallgatott a prágai Károly Egyetemen, illetve a CEU Nemzetközi Kapcsolatok és Európai Tudományok Tanszékén.

A könyv nagyjából két részre osztható: az elsőben Pospíšilová bizonyos fogalmi kérdések (filantrópia, transznacionalitás, adomány, regionalitás, Közép-Európa, globalitás stb.) tisztázása mellett leírja a Közép-európai Egyetem és a Prágai Kollégium keletkezéstörténetét. A második részben a Prágai Kollégium Szociológia Tanszékének példáján keresztül vázolja azt a történeti hátteret, amely az eredetileg több pólusúnak, több helyszínűnek szánt CEU budapesti „koncentrációjához”, a regionális jellegtől a globális jelleg felé való elmozduláshoz vezettek.

Visszatérően felbukkan a „magyar specifikum” is, nevezetesen az alapító Soros György magyar kötődése (magyar hely-, kultúra- és nyelvismerete, személyes kötődése a nyolcvanas évek ellenzékének tagjaihoz), mint olyan mozzanat, amely – akaratlanul is – hozzájárult a Prágai Kollégium fokozatos erodálódásához, megszűnéséhez. Részletesen szól az angolszász kötődésről, ennek hatásáról a kilencvenes évek elején a Prágai Kollégiumra. A szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy a Prágai Kollégium (és ezen belül a szociológia tanszék, mint kiválasztott minta), miért nem tudott integráns és életképes részévé válni a formálódó CEU-nak, s miért nem volt képes beilleszkedni a prágai akadémiai közegbe sem. Egyértelmű választ ugyan nem kapunk, mégis több olyan tény kerül komplexebb megvilágításba, amelyek árnyalják az eddigi leegyszerűsítő, közkeletű, „a gonosz Klaus elzavarta a CEU-t Prágából” mítoszt.

A tényezők, amelyek a Prágai Kollégium beágyazódása ellen hatottak, a szerző szerint következők voltak:

1. Az 1968-at követő „normalizáció” alatt az akadémiai élet – különösen a humán tudományok területe – annyira leépült, szakmailag annyira leromlott, hogy nehezen lett volna képes befogadni egy modern, nyugati irányultságú, angolszász típusú intézményt.

2. Kevés volt a modern tudással, nyelvismerettel és külföldi kapcsolatokkal rendelkező cseh/szlovák humán szakember. A prágai kampuszon nem dolgozott elegendő tekintélyes, az adott szakirányokban tevékeny oktató, aki magáénak érezte volna az egyetem ügyét. Eközben a magyarországi akadémiai közeg (az időnkénti burkolt és nyílt politikai averzió ellenére) lényegében a „saját” egyetemeként fogadta be a CEU-t.

3. Nemcsak a mecénás és környezete nem ismerte a csehszlovákiai viszonyokat, de azok a vezetők, vezető oktatók sem, akik az angolszász világból kerültek a prágai egyetemre. (Ez alól egyedül Arnošt/Ernest Gellner volt a kivétel.)

4. Bár sem Lengyelországban, sem Magyarországon nem volt 1990 után megfelelő, a CEU gyors beilleszkedését lehetővé tevő intézményi és jogrendszer, mégis bizonyos alapok (pl. a Nyílt Társadalom Alapítvány megléte és legális működése Magyarországon 1984 óta) már adottak voltak. Csehszlovákiában ez teljesen hiányzott.

5. Az alapító Soros György és környezete csehszlovák kapcsolatai a nyolcvanas években néhány emigráns személyiségre (elsősorban F. Janouch és K. Schwarzenberg) és emigráns szervezetre (Charta77 Foundation) korlátozódtak. A világtól szinte teljesen elszigetelt Csehszlovákiával alig alakulhatott ki használható kapcsolat. Az adományok közvetettek voltak és nagyon szűk körre korlátozódtak; a „hivatalos” világot egyáltalán nem érintették, ellentétben a lengyel és magyar helyzettel. Csehszlovákiából a humán értelmiségiek gyakorlatilag nem utazhattak nyugatra, az ellenzék tagjai pedig még útlevéllel sem rendelkezhettek, így nemzetközi tapasztalataik szerények, tájékozódási lehetőségeik beszűkültek maradtak 1990-ig.

6. Az 1990 után átformálódó akadémiai közösség távolságtartó maradt a születőben lévő CEU-val, annak prágai részlegével szemben, melynek érdekes tartalmi vonatkozása a nacionalizmus kutatásának kérdésével szembeni cseh averzió volt. (A kutatást az angolszász egyetemi világból érkezett, ám cseh gyökerekkel rendelkező Gellner vezette, egészen haláláig.) Ez az averzió a kilencvenes években még teljesen feldolgozatlan német kérdés tabu jellegére, valamint a szlovák különállás ügyének újbóli napirendre kerülésére vezethető vissza.

7. Miközben a legfelsőbb politikai vezetés egyes szereplői (Havel, Pithart) messzemenően támogatták az egyetem megalapításának eszméjét és szorgalmazták az intézmény prágai jelenlétét, az 1992-93-as államfordulat után a domináns politikai tényezők (nem csak Klaus!) ellenezték, a cseh „nemzeti fejlődésre” nézve károsnak tartották a nyitott társadalom ideájának megerősödését az országban. A szerző kitér arra, hogy az akkori cseh állam külpolitikájának egyik sarokköve volt Csehország tudatos eltávolítása a „problémáktól terhes Duna-menti régiótól”. Az egyetemmel kapcsolatos ellenérzések legláthatóbban az épület közismert ügyében testesültek meg.

A könyv rengeteg életrajzi, szakmai, személyes részletet tartalmaz, melyek az egyetem történetének tanulmányozásához érdekes adalékul szolgálhatnak. A szerző – szakmájából adódóan – nem történeti vagy politikatörténeti, hanem inkább klasszikus szociológiai eszközökkel próbálja feltárni, hogy milyen okok vezettek huszonöt évvel ezelőtt ahhoz, hogy a CEU mára egy és nem több központú, globális/kozmopolita és nem csupán közép-európai, regionális intézménnyé vált.

További olvasmány a témában a szerzőtől: Transnational Philanthropy and Nationalism: The Early Years of Central European University , Monde(s) No. 6