“Elmondani a rettenetes igazságot” -- Vaszilij Grosszman

1941-ben édesanyját az ukrajnai Bergyicsevben meggyilkolták a német megszállók. Hatalmas regényeposzának, a 2. világháborúban játszódó Élet és sorsnak egyik legmegrázóbb része az a búcsúlevél, amit a bergyicsevi gettóban a halálára készülő Anna ír a fiának -- egy búcsúlevél, amilyet Grosszman soha nem kaphatott a saját anyjától, hiszen hónapokig még azt sem tudta, hogy a nagymamával élő lánya túlélte a mészárlást. A regénynek ez az epizódja meghallgatható angolul a BBC Radio 4 adaptációjában is:

Anyja halála ösztönözte arra Grosszmant, hogy a holokauszt egyik legelső krónikásává váljon. 1944-es, ‘A treblinkai pokol’ című cikkét azután írta, hogy a koncentrációs tábort felszabadító szovjet csapatokkal mint első szemtanú újságíró léphette át a tábor küszöbét; ezt a beszámolót aztán a nürnbergi perben tanúvallomásként használták fel.

Több éven át tartó munka eredménye volt az a dokumentumkötet, amit Ilja Ehrenburggal közösen szerkesztett: “Az orosz zsidók fekete könyve” (Chernaia kniga o zlodeiiskom povsemestnom ubiistve evreev…) Még folyt a háború, amikor maga Einstein kezdeményezte ennek a gyűjteménynek az összeállítását, s a szerkesztők az egyre inkább erősödő antiszemitizmus légkörében gyűjtötték össze a túlélők beszámolóit (vagy a meggyilkoltak utolsó leveleit) a német megszállóknak a szovjet zsidók ellen elkövetett gaztetteiről. A bergyicsevi fejezetet Grosszman írta, szülőfaluja lakosainak beszámolóira alapozva. Összehasonlítva ezeket a tanúvallomásokat a regénybeli fiktív búcsúlevéllel, hátborzongató párhuzamokat találunk: az Élet és sors búcsúlevelének legapróbb mozzanatai is valós tényeken alapulnak, mintha benne Grossman saját anyjának halálát rekonstruálta volna. (Pl. a fiatalokat “krumplit ásni” viszik el, amikor megásatják velük saját és övéik sírját.)

A párt propagandaosztályának vezetője, egy bizonyos Alekszandrov azonban feljelentéssel felérő jelentést írt Zsdanovnak, miszerint a dokumentumkötet gondolatisága azt sugallja, mintha a németek csakis a zsidókat fosztották volna ki és gyilkolták volna le, s így a szovjet nép szenvedései eltörpülnek. A jelentéstől nem függetlenül 1948-ban a hatóság a nyomdában fellelhető valamennyi kinyomtatott példányt megsemmisítette, még a fémből készült nyomólemezeket is összetörték. 1952 augusztusában pedig Sztálin utasítására a Zsidó Antifasiszta Bizottság valamennyi tagját kivégezték, akik ehhez a kötethez dokumentumokat és tanúvallomásokat szolgáltattak. -- A kötet külföldön jelenhetett meg először, 1980-ban Jeruzsálemben, jóval a szerzők halála után. Az alapjául szolgáló 27 kötetnyi dokumentum 1989 óta kutatható az Orosz Állami Levéltárban (GARF). Az 1945-ben legépelt levéltári dokumentumok módszeres cenzúrázást tükröznek: piros és kék ceruzával van kihúzva minden olyan utalás, amely a helyi lakosság nácikkal való kollaborálására vagy antiszemitizmusára vonatkozik, s amely így eleve a bezúzott kötetbe sem kerülhetett be. A birtokunkban lévő kiadásban pótolták ezeket a cenzúrázott részeket.

1961 februárjában a KGB rajtaütésszerűen átkutatta Grosszman lakását, és mindazokat a szerkesztőségeket, ahová fő művének, a 10 éven át írt Élet és sorsnak a kéziratát elküldte. Minden gépiratot és vázlatot megsemmisítettek, Mihail Szuszlov főideológus pedig közölte a szerzővel, hogy a következő kétszáz évben esély sem lesz a regény kiadására. Ezután a KGB szoros megfigyelés alá vonta, s Grosszman három évvel regénye elkobzása után meghalt rákban -- ennek a műnek a megjelenését sem érhette meg. Bár mindenki úgy tudta, a regény kézirata vagy elveszett vagy elégették, húsz év elteltével Grosszman barátai az addig rejtegetett utolsó teljes kéziratot mikrofilmre vették és kicsempészték Nyugatra. Az OSA könyvtárában ez a Svájcban megjelent, első orosz nyelvű kiadás található, amit annak idején a Szabadság Rádió könyvtárosai szereztek be. A kötet tipikus “tamizdat” formátumú: alig 600 oldalon, a lehető legapróbb betűvel szedték, hogy a kinyomtatott kéziratot könnyebben lehessen könyvalakban visszacsempészni a vasfüggöny mögé, és persze takarékossági megfontolásokból is. (Összehasonlításképp: a normál angol nyelvű változat 900, a magyar fordítás csaknem 1100 oldalon jelent meg.) Amerikában és Európában hamarosan bestseller vált a könyvből; a Szovjetunióban még nyolc évet kellett arra várni, hogy a Gorbacsov meghirdette glasznoszty idején egy rövidített változata megjelenhessen.

Grosszman írásait nem csak az orosz irodalom rajongói veszik kézbe; avatott nyugati történészek egyedülálló történeti dokumentumokként tartják számon őket. A Panta rhei című utolsó könyvének azt a fejezetét, amely az ukrajnai éhínségről, a Holodomorról szól, Robert Conquest vagy Anne Applebaum is történeti forrásként használta fel; Antony Beevor angol hadtörténész pedig, aki Booker díjas könyvet írt a sztálingrádi csatáról, Grosszman haditudósítói jegyzeteit szerkesztette össze és adta ki “Writer in war” (Író háborúban) címmel.

Irodalom: Alexandra Popoff: Vasily Grossman and the Soviet century. Yale UP, 2019. Vaszilij Grosszman: Élet és sors . Budapest, Európa, 2013. Utószó: Hetényi Zsuzsa